Nyomtatott betű a barokk kori Erdélyben 

Az európai műveltség a klasszikus antikvitás és a Biblia kettős tartópillérén nyugszik. Bár a pogány magyarság – Bizánc missziós tevékenysége eredményeképpen – már a honfoglalást megelőző évszázadokban megismerhette a görög–római kultúra és a keresztény eszmék bizonyos elemeit, a magyar gondolkodás sorsdöntő találkozása a Bibliával egyidős az államalapítással és a latin szertartású római kereszténység felvételével.

A magyar művelődés történetében ekkor indult meg az a folyamat, melynek során az eddig szóbeliségben élő kultúránk írásbelivé, az eddig pogány-világi egyházivá, az ősi, törzsökösen magyar pedig nemzetközivé, európaivá vált.

Misztótfalusi Kis Miklós számára a Biblia megjelentetése egyszerre volt vallásos és nemzeti kötelesség, és művelődési programjának legfontosabb alkotóeleme.

A nekünk oly kedves Aranyas Bibliáról a nyugati nyomdászattörténetben sehol nem történik említés, nemhogy dicséret. A mi szemünkben azonban ez nem csökkentheti értékét és csodálatunkat, mert Károlyi Gáspár ősi tisztaságú magyar nyelvével és Misztótfalusi mai helyesírásunkat megalapozó etimologikus, szóelemző ortográfiájával nemcsak a protestáns vallási irodalom, hanem az egész magyar könyvkultúra évszázadokra utat mutató alkotása, mely abban is osztozik a nagy magyar alkotások sorsában, hogy nem a körülményekből, hanem a körülmények ellenére született. S ez teszi érdemein felül nekünk, mai magyaroknak még külön is kedvessé és megbecsülendő, ritka kultúrkincsünkké.

A kérdés, amelyről szólni kívánunk a címben szereplő két kulcsfogalom tisztázását igényli. Mit értünk Európa ezen térségében a barokk kor alatt (elsősorban időben) és milyen állapotok jellemzik Erdélyt ebben a korszakban.

Ami az első kérdést illeti: az a korszak, melyet barokk névvel jelölünk, általában a 16. század második felétől a 17. század végéig terjed. Mifelénk azonban a 16. században még nem, legfennebb a 17. század derekától fogva beszélhetünk e művészeti, stílus- és szellemi áramlat jelenlétéről Magyarországon és Erdélyben. A vége pedig jócskán belenyúlik abba az érába, melyet Nyugat-Európában már a klasszicizmus és a felvilágosodás koraként ismerünk.

A 17. század második feléről és a 18. század első feléről általában az a hiedelem, hogy nem kedvezett a kultúrának, a művelődési törekvéseknek általában, és nem kedvezett a könyv-kiadásnak, a könyvgyártásnak se.
Való igaz, hogy ez az átmeneti korszak sok nyomorúságot zúdított a kontinens népeire. De a 18. század első felétől, mintha csak be akarnák hozni a lemaradást, Európa társadalmai kilendülnek a holtpontról s mindenfelé a demográfiai, gazdasági, technikai, művelődési fellendülést látjuk.
Érdekes, hogy ez érvényes a függetlenségét éppen hogy elvesztett Erdélyi Fejedelemségre is.

1691. január elején hosszas tárgyalások nyomán született meg az Erdélyi Fejedelemség új központi helyzetét és kormányzatát szabályozó okirat, az ún. Lipót-diploma (Diploma Leopoldinum). Ezzel kezdetét vette a Habsburg-uralom, a bécsi kormányzat berendezkedése Erdélyben.

A történetírás meglehetősen különböző módon ítélte és ítéli meg manapság a Habsburgok erdélyi uralmát. A hagyományos és hosszú időn át uralkodó vélemény szerint a Habsburg-uralom az erdélyi, és közvetve, a magyar függetlenség végét jelentette. Jelentette a leigázást, az ország javainak kiszipolyozását, jelentette a gyarmati függést. A Habsburg-hatalom úgy jelenik meg ebben a felfogásban, mint a tündérkert fölégetője. Már a kortárs erdélyiek is rendszerint ellenségesen viszonyultak az új helyzethez. Kevés olyan államférfi volt, mint Teleki Mihály, aki idejében mérte fel az új közép-kelet-európai politikai viszonyokat és szorgalmazta a birodalommal való kiegyezést. A többség a megváltozott helyzet miatt örökké zsörtölődő emlékíró, Apor Péter véleményét osztotta, miszerint az Erdélyben meghonosított bécsi „náj módi” véget vetett a régi, nyugodalmas erdélyi életformának, idegen erkölcsiséget, viselkedést, értékrendet kényszerített az itt élőkre.

A korabeli véleményeket olvasva azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy az új uralom egyben egy fejlettebb, a polgárosulás útján előbb haladó világ kormányzatát, hivatali rendszerét, társadalomszervezési elveit, mentalitását honosította meg. Egyszóval lehetőséget kínált arra, hogy az erdélyi társadalom ismét bekapcsolódjon az európai társadalomfejlődés azon sodrába, melyből 150 esztendővel korábban a török uralom kiszakította.

A 19. század az erdélyi történelem viszonylag nyugodt évszázada volt. A birodalom háborúi a távolban zajlottak és majd csak a század utolsó harmadában kirobbanó belső ellentétek fogják feldúlni ismét a régió békéjét.
A békés időszakban látványosan megnövekedett a fejedelemség népessége és a gazdasági tevékenység is megélénkült.

Ennek ismeretében talán már nem is meglepő, hogy a művelődési élet terén sem mutatkozik a hanyatlás számottevő jele. Sőt mi több, ha számba vesszük a 18. század megvalósításait, akkor azt tapasztaljuk, hogy az idők mostohaságára, az idegen elnyomás miatt panaszkodó nemzedék legjobbjai hihetetlen erőfeszítéssel és kitartással tartják fenn továbbra is az iskolákat, sőt újakat is alapítanak (lett légyenek azok a protestánsoké, avagy a katolikus atyafiaké), a külföldi egyetemek látogatása a bécsi udvar által felállított rövid tilalmi időszak ellenére folytatódik, az erdélyi társadalom művelt emberfői benne élnek az európai szellemi mozgalmakban, könyvtárak létesülnek (köztük a régi Erdély három legtekintélyesebb, ma is létező gyűjteménye: Bruckenthal Sámuel gubernátor, Batthyány Ignác erdélyi katolikus püspök, Teleki Sámuel kancellár könyvesháza), az emlékirat-irodalom virágzik.

Janus-arcú korszak a barokké Erdélyben és a korszaknak ez a Janus-arcúsága jelentkezett a könyvnyomtatás terén is.

A barokk érát a könyvkiadás, a nyomdászat hanyatló korszakaként szokták értékelni. Valóban a 17. században az ellenreformáció, a fejedelmi abszolutizmus zsarnokoskodása, a cenzúra elterjedése, a háborús nyomorúságok a könyvkiadás, a nyomdászat színvonalának, minőségének általános hanyatlását idézték elő. Silány papírra, kopott betűkkel, egyszerű, józan mesteremberek nyomtatják ebben a korban a könyveket. Ők már nem állnak valamilyen eszmeáramlat szolgálatában, mint korábban a reformáció tűzlelkű reformátor nyomdászai, vagy az ugyancsak igazuk hittel és hévvel védelmező katolikus lelkipásztor-mesterek. A barokk kor tipográfusai mesteremberek elsősorban, akik számára a könyvek előállítása megélhetési forrást jelentett. Ezért nem szívesen kockáztattak az amúgy is pangó könyvpiacon, hanem mecénások szolgálatába szegődnek, megrendelésre dolgoznak. Ez – lehet talán kissé erősnek tetsző kifejezés – lélektelenné teszi a könyvnyomtatást, ami hamarosan az igénytelen formai megjelenítésben is megnyilatkozik. Barokk túlzsúfoltság és a cikornya uralkodik el elsősorban a könyvek címlapjain. A végükérhetetlen címek megtelnek, a kor ízlésének megfelelően, a pártfogók, a mecénások hódolatteljes, alázkodó dicséretével. Általában divattá vált a pompakeresés, ami azonban gyakran ment a jó ízlés kárára.

A társadalom gazdasági fejlődése, az elavult életkörülmények harca az új, a feltörekvő erőkkel, meghatározta a művészetek fejlődését is. A régi és az új küzdelméből új életformák, új ízlés, új művészi kifejezésformák keletkeztek. Hogy a nyomdászatban éppen ez miért nem következett be, annak az volt az oka, hogy az ólomból öntött betűknek el kell használódniuk, el kell kopniuk ahhoz, hogy azt új betűtípusokkal, a kor ízlését, igényét jobban kifejező nyomdabetűkkel cseréljék ki. Ez igen jelentős gazdasági kérdés volt (ne feledjük, hogy egészen a 19. század elejéig a nyomtatás és jórészt a papírgyártás is hagyományos, eredendően kézművesipari módon folyt).
Ezért tapasztaljuk, hogy a tipográfiában, a könyvművészetben ritkán mutathatók ki egy-egy korszak karakterisztikus és tiszta stílusváltásai.
Különösebb technikai újításra sem került sor. Talán egyetlen fontos újításról szólhatunk, és ez a korábbi korok fametszete helyett a rézmetszetű illusztrációs technika megjelenése volt. A rézmetszet megjelenése éppen ebben a korban nem volt véletlen: ez az illusztrációs eljárás ugyanis többet tud kifejezni a barokk ízlés által annyira kedvelt fény- és árnyhatásokból, ugyanakkor több példányt is lehet levonni róla, mint a hagyományos, fába metszett táblákról. Minthogy a rézmetszetű táblán a rajz vonalai bemélyítettek, az ilyen metszetről és a magasnyomást igénylő szövegszedésről nem lehetett egyszerre nyomni. A rézmetszet tehát elhozta a mélynyomás technikáját, különválasztotta az illusztrációt a szövegtől, mellékletté tévén azt. A kor egyik ismert nyomdásza, Balthasar Moretus nem kisebb művésszel, mint Rubenssel rajzoltatta meg kiadványainak illusztrációit.

Ez utóbbi tény jelzi, hogy a nyomdászatot általában jellemző hanyatlás mellett azonban vannak előremutató jelenségek, megújulásra törekvés.
A nyomdászat általános hanyatlásának közepette a polgárosulás útján élen járó Hollandia könyvkiadása képviselte leginkább a haladást, mind a rézmetszetű illusztráció elterjesztésével, mind pedig a polgári fejlődés szolgálatába állított mozgékony és új kiadói gyakorlat létrehívásával. A gazdasági és kulturális fejlődés, a városi civilizáció, a művelt polgári olvasóréteg jelenléte az európai civilizáció ezen „kísérleti laboratúriumában” – miként a korszak egyik neves kutatója nevezte Németalföldet – a könyvet tömegcikké teszi, a képzőműipari nyomdákból sok sajtóval dolgozó manufaktúrák alakulnak és hihetetlenül megnövelik a termelésüket. Az olvasói igény, az anyagi lehetőségek, egyszóval a kedvezőbb körülmények nyomán a nyomdák és kiadók maguk is igényesebbekké váltak a betű iránt. Németalföldön a legigényesebb officínák ekkor már általánosan arra törekedtek, hogy szép, pontosan metszett és jól olvasható betűkkel nyomjanak.

Misztótfalusi Kis Miklós maga írta a Mentségben, hogy „Csak Amszterdamban mondanak annyi tipográfiát lenni, mint egész Németországban vagyon, és ezekért oda, mint a vér a szívbe, confugiálnak a világon majd mindenünnét.” Valóban Amszterdamban és más hollandiai városokban olyan ismert nyomdák működtek, mint a Plantin-, Elzevir-, Blaeu-, és Janson-féle officinák voltak. A Plantin nyomda már 1585-ben 25 sajtóval és 150 munkással dolgozott. A leydeni Elzervir műhely is hamarosan tekintélyes vállalattá fejlődött ki. Ők, mármint az Elzevir vállalkozás vezetői, haladtak a korral akkor is, amikor nem azt adták ki, amit tőlük megrendeltek, hanem maguk kezdeményeztek, figyelték az olvasóközönség érdeklődését és alkalmazkodtak ahhoz. A művelődni vágyó polgárok ízlésére és zsebére figyeltek. Hogy könyveiket minél olcsóbban adhassák, a 16. században általánossá vált nyolcadrét helyett tizenhatod, sőt huszonnegyed rétben adták ki újdonságaikat. E kis zsebkiadványok viszonylag olcsók voltak, mert Elzevirék nagy példányszámmal és papírtakarékos eljárással dolgoztak: keskeny margók, apró betűk jellemzik kiadványaikat, de – és nem győzöm ezt hangsúlyozni – gombostűfej nagyságú betűik szépen metszettek, olvashatóak voltak. Bizonyára érdeme volt ez a nagynevű németalföldi festőnek, Christoffel van Dycknek is, aki a betűket tervezte. Christoffel van Dyck betűtípusával vette kezdetét a reneszánsz betű átalakítása.

Legkapósabb kiadványaik közé tartozott, valóságos könyvsikert jelentett, az 1625-ben útjára indított Respublica-sorozatuk, amelynek mindegyik huszonnégyrét alakú kötetét egy-egy ország bemutatására szánták. Az ismert világ meghódítására és megismerésére induló németalföldi polgár ezekből ismerhette meg a távoli országok viszonyait, lakóik életét, történetét, természeti kincseit. A sorozatnak a magyar királyságot bemutató kötete egyébként Erdély leírását is tartalmazza.

Említésre méltó, hogy az Elzevir officína valóban vonzó, amolyan „kézbe venni öröm” kiadványainak számos példánya lelhető fel az erdélyi könyvtárakban. Különösen kedveltek voltak Erdélyben az Elzevir klasszikus szövegkiadásai, melyeknek nagy részét peregrinus diákjaink hozták magukkal.
Amszterdam másik neves műhelye ez időben a Blaeu-ház volt. Amíg az Elzevirek kis és olcsó kiadványaik révén lettek híresek, addig a Blaeu család műhelyének a megbecsülést monumentális méretű, speciális kiadványaival vívta ki. A gyarmatbirodalmát építgető holland polgárságnak, de általában a fellendülő hajózásnak különösen nagy szüksége volt minél pontosabb térképekre. Ennek a szükségletnek tett eleget a műhely nagyszabású rézmetszetű atlaszaival és földgömbjeivel.

Itt ebben a műhelyben tanulta Misztótfalusi Kis Miklós is a nyomdászmesterséget. A Blaeu-ház szerepét az új típusú hollandiai átmeneti betűtípus megteremtésében a szakirodalom nem sokat emlegeti. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy elég korán és jelentős mértékben járult hozzá a betű megújításához. És ebben – ma már tudjuk – nem kis érdeme volt magának Misztótfalusi Kis Miklósnak.

A negyedik nyomda, a Janson-féle volt. Jóllehet tevékenysége már átnyúlik a klasszicizáló könyvtípus korába, megemlítjük, hogy Anton Janson nevéhez szokás kapcsolni egy új betűtípus, a hollandiai antikva kialakítását.
Hollandia, a holland mesterek igen sokat tettek a nyomdatörténet által – igen érzékletesen – átmeneti betűtípusnak nevezett betűtípus  kialakításáért. Arról a betűtípusról van szó, amely a reneszánsz antikva és a 18. század végi klasszicista betűtípus között az átmenetet megteremtette. 

Ezek lényege a Claude Garamond-tól még a 16. század első felében megalkotott reneszánsz antikva betűk korszerűsítése. Ennek során a holland betűtervezők és betűmetszők fokozatosan függetlenítették magukat a középkori kódexek humanista minuszkuláira és az antik feliratos emlékekre visszanyúló formai hagyományoktól. Az így létrejött „holland antikva” típusnál - Haiman György jellemzése szerint - „markánsabbak lesznek a függőleges vonalak, a betűtalpak legömbölyített sarkai kiegyenesednek, a talpak elvékonyodnak. A betű keményebbé, kontrasztosabbá válik. A reneszánsz „cancellaresca”-ból eredő kurzív csapongó és dülöngélő vonalai jobban a sorba rendeződnek, a betűk dőlési szöge egyenletesebbé válik.” Ez a „holland antikva” alkotja az európai betűművészetben azt a barokkos átmeneti típust, amelyik a reneszánsz antikvától átvezet a teljesen mértani szerkesztésű klasszicista antikvához. Ez az átmeneti típus tehát az alap, amelyre a 18. századi angol és német betűművészet vagy az olasz Bodoni és a francia Didot klasszicista betűje felépül. A 17. századi hollandiai betűművészet eredményei így váltak az egész modern betűfejlődés megtermékenyítőivé.

Anélkül, hogy lebecsülnénk azokat a törekvéseket, amelyek az élenjáró hollandiai könyvnyomtatás mellett Európa más vidékein jelen voltak, ez alkalommal az érdeklődésünkre leginkább számítható és a hollandiai fejlődéshez legszorosabban kapcsolódó Misztótfalusi Kis Miklós – egyébként az önök által is bizonyára sok tekintetben ismert – tevékenységére szeretnénk utalni. Feladatunknak megfelelően ez alkalommal azt kívánjuk kiemelni, hogy a fentebb emlegetett átmeneti betűtípusok sorában miben, mennyivel jelentett többet Misztótfalusi betűmetsző tevékenysége kortársainál. 

A nyomdatörténész Misztótfalusi nyomdai mintalapjainak elemzése nyomán kiemeli:

1. Átmeneti betűformáinak eredetiségét – és ezt az érdemét nem csökkenti, hogy munkájához jeles hollandi mestereinek eredményeit is felhasználta. Nem véletlen, hogy az ő betűtípusa vált az átmeneti, a hollandi betű prototípusává, mégha azt sokáig Janson nevén emlegették is.

2. Neki sikerült a hagyományos antikva betűt a kurzívával a legharmonikusabban egybehangolni, ami az antikva-kurzív testvércsaládok kialakítását eredményezte.

3. Fölényes technikai tudása. Kis Miklós hallatlan felkészültségét bizonyítja hollandi antikvájának 32 (antikva és kurzív) fokozata, amely olyan összehangolt, egységes mű, amilyet az újabbkori optikai és mechanikai eszközökkel felszerelt betűöntödék munkájában is ritkán találunk.

Ma már elmondhatjuk, hogy a hollandi antikva igazi mestere nem Anton Janson holland betűmetsző volt, hanem Misztótfalusi Kis Miklós, mint ahogyan a „Janson” néven ismert antikva és kurzív megalkotója is az erdélyi nyomdász volt.

Sorsa idehaza a meg nem értés, munkájának semmibevétele, értelmiségi voltának a megalázása volt. Hermányi Dienes József a 18. század első felének éles nyelvű anekdotázó lelkipásztora írta róla: „Tótfalusi Kis Miklós majd csak csuda vala a bölcs Belgiumban; e tudatlan Erdély pedig csúfot üze a megbecsülhetetlen emberen. Vala fekete és gondolkozó komor ember, de az Isten magyar nemzetbéli Reformáta ekklésiájának hasznára született s készített férfiú.”

Erdélyben a 17. század utolsó két évtizedében Misztótfalusi Kis Miklós tevékenységével, a kolozsvári officína működésével az erdélyi könyvkiadás európai színvonalat meghaladót produkált. Misztótfalusi 1702-ben bekövetkezett halála után azonban minálunk is elkezdődött a hanyatlás. Láttuk fönnebb, hogy ez a korszak nem kedvezett a szellemi munkának. Bár lesznek még figyelemreméltó erőfeszítések, a nyomdászat terén fordulatot majd csak a modern (19. századi) nyomdatechnika megjelenése fog hozni. De igen jellemző az, hogy Misztótfalusi Kis Miklós betűkészletei hiányosan, csonkán, megkopottan, de használatban maradtak még majd egy évszázadon át. Az európai hírű nyomdaművész betűszerszámai 1897-ig maradtak a kolozsvári református kollégium tulajdonában, amikor aztán a nyomda egész régi felszerelésével együtt nyersanyagként eladták.

Betűi a 18. század folyamán sokáig nyomon kísérhetők a kolozsvári nyomtatványokon, de betűöntői tevékenysége eredményeképpen betűhagyatéka más városok műhelyében is fellelhető, elsősorban Szebenben és kisebb mértékben Debrecenben, Balázsfalván, valamint – Perger Péter kutatásai kimutatták – Nagykárolyban is. Tótfalusi hagyatéka természetesen a református egyház kolozsvári nyomdájának kiadványain van jelen, egyre romló állapotban 1770-ig. Meglepő, hogy az 1755-ben megindult református kollégiumi nyomda betűkészlete is részben Tótfalusi betűiből áll, sőt azokat Páldi Székely István, a nyomda vezetője (1754–1769) fel is újította.  Páldi nyomdaművészeti jártásságát és rézmetsző tehetségét egyaránt fémjelzi az „Elein való megtérésnek gyümölcse” című miniatűr könyvecske, amely 1760-ban került ki a sajtó alól. Misztótfalusi méltó utódjává vált a betűmetszés és öntés terén is. Abban is nagynevű elődje példáját követte, hogy a felekezeti korlátokon túllépve, tudásával egész Erdélynek kívánt szolgálni. Bár Kapronczai Nyerges Ádám idejében (1780–1784) új stílusú betűk jelentek meg, azért még a század végéig fellelhető egy-egy nyomtatványban a Misztótfalusi Kis Miklós örökség része. Kapronczai – az utolsó betűművész – egy új atílus előhírnökeként „a hollandi típusból a klasszicizmus irányába mutató” betűket metszett, s ezeket már 1781-ben használatba vette. A többi 18. századi kolozsvári műhelybe Tótfalusi betűi nem jutottak el.

Szebenbe két úton jutottak el Misztótfalusi betűi. Egyrészt még ő maga öntött betűket számukra 1699-ben, másrészt 1708-ban Köleséri Sámuel Misztótfalusi özvegyétől Szebenbe menekítette a nyomda patriciáit. Ily módon Szebenbe került legalább hat sorozat antikva és kurzív betű patricája és egy héber betűsorozaté.

A minőségbeli hanyatlás ellenére a barokk kor vége táján minálunk is fellendült a kiadói tevékenység. Lemérhető az új nyomdaalapításokon, valamint a kiadott művek számán és példányszámán egyaránt.

A 18. században az egykori Magyarország és Erdély területén 48 helységben, mintegy 109 nyomdai vállalkozást tart nyilván a kutatás. Ami Erdélyt illeti, a hagyományos tipográfiai központok: Kolozsvár, Szeben, Brassó, Gyulafehérvár, Várad mellett, ahol helyenként egy időben több vállalkozó, avagy felekezet is rendelkezett műhellyel, olyan új helyszínek jelentek meg, mint Marosvásárhely, Csíksomlyó, Balázsfalva, Nagykároly, Beszterce, Medgyes és mások.

A kiadói tevékenység fellendülését mutatja, hogy a 18. század folyamán Magyarországon már kereken 3,7 ezer mű látott napvilágot, amiből az 1711–1720 közötti évtizedre 321 esett, kevesebb mint az előzőekre, de ez a szám a következő évtizedekben folyamatosan emelkedett.

Visszatérve Misztótfalusi Kis Miklósnak az európai betűkultúra kialakulásában játszott szerepére, végkövetkeztetésként Haiman Györgyöt kell idéznem: ,,Kis Miklós betűje szerves részét képezi annak a történelmi eredetű betűkincsnek, amely korunk betűállományának törzse..., funkciójával a jelenkort szolgálja, teljesen korszerű, voltaképpen modern betű. Más klasszikus betűalkotásokkal együtt mainak tekinthetjük, mert minden tekintetben eleget tesz korunk követelményeinek. A történelmi betűformáknak ilyen asszimilációja, a jelennel való azonosulása eléggé sajátos jelenség, kevés hasonló példát találunk az ember környezetében előforduló tárgyak formai fejlődése terén.”

Végezetül pedig álljanak itt a Stempel AG korán elhunyt utolsó művészeti vezetőjének, Misztótfalusi tisztelőjének Horst Heiderhoffnak a szavai:
„A Janson-antikva... azáltal különbözik a korabeli egyéb antikva betű változó formáitól, hogy az általánosság és az egyedülvalóság ellenétét a legkiegyensúlyozottabb módon tárja szemünk elé. ... A Janson-antikva a különlegeset és az exvisit jelleget éppúgy képes kifejezni, mint a gondolati mélységet. Ugyanakkor racionalizmusa révén világbetű, mely szokatlan formagazdagságával alkalmas minden nyelv sajátosságainak kifejezésére.”

Kolozsvár, 2003 január

(A FairPrint 2003 konferenciára készült írás. A rendezvényen a Codra Kft. jóvoltából a résztvevők díjmentesen megkapták a Tótfalusi Antikva Fontkészlet próbaváltozatát - a szerk.)